Kicsomagolatlan csoda

Az ember csak akkor kezd értékelni dolgokat, ha már túl késő, vagy ha megérzi annak hiányát. A tavasz hihetetlen gyorsasággal megérkezett idén, de ezen a tavaszon valahogy valami más, mint a korábbi években. Amikor javában bontogatták a virágok a szirmaikat, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy mennyire hiányzik az otthon illata.

Valami elmagyarázhatatlan és kimondhatatlan nyugalom telepszik lelkemre, amikor arra gondolok, hogy milyen jó beleszippantani a szomszéd meggyfa virágainak illatába. Sokszor eszembe jut, hogy kiülök édesapámmal a virágzó vackorfa alá és csak hallgatunk. Hallgatjuk az el13227860_1027471040653175_256298228_ncsendesülő élet zaját. A bogarak motoszkálását és a madarak dallamos fütyörészését, csiripelését, mintha a nap utolsó búcsú sugaraival ők is meg akarnának simogatni és azt mondani: a nap végére tartogattam a legszebb dalomat, hogy csodás álmotok legyen tőle.

Édesapámmal csak némán bámulunk. Egymásra nézünk. Mindent értünk szavak nélkül is. Én magamban azt mondom: ’pihenj meg Apa, hosszú volt a nap, elfáradtál’. Aztán átnézünk a kapu fölött, hogy gyönyörködjünk a meggyfákban és a bejáratnál álló májusfa virágában. Hát mi ez, ha nem csoda? Hát persze, hogy az, hiszen csak a csoda lehet egyszerre ilyen finom, törékeny és harmonikus. Isten csodája, csupán észre kell venni …néha a felszín alá kell kukucskálni, hogy meglássuk, hogy körülöttünk minden értékes, egyedi és megismételhetetlen.

 „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba” és mi mégsem fogadjuk meg Hérakleitosz szavait, pedig ő már Kr.e. 6. században tudta, hogy milyen értékes a pillanat, amelyet meg kell tanuljunk megragadni. Ülj mellém apa, hogy megint megpihenhessünk a fa hűs árnyékában, nevessünk együtt, hallgassuk együtt a tavasz hangjait. Édesanya és a kis testvérem már kiáltanak is, készen van a vacsora. Én, pedig mint valami ritka vendég úgy ülök a családi asztal mellé s jól esik, hogy végre édesanyám főztjét ehetem. Jó együtt, de a szárnyas idő elrepül, és újra “ indulni kell, megint, és az álom búcsút int, De őrizd tovább a csodát egy életen át. Indulni kell, megint, újra menetrend szerint’’… Ragadjuk meg az értékes percet, amikor együtt lehetünk szeretteinkkel, élvezzük minden percét, mert kétszer nem léphetünk egy folyóba, mert kétszer nem történik meg ugyanaz a csoda.

 Elillan a perc, a megismételhetetlen….és én rádöbbenek arra, hog
y a nagy rohanásban, lótás-futásban kihagytam a tavaszi meggyfák illatát, édesapám némaságát, édesanyám főztjét, a kis testvérem kacagását, az otthon illatát, az este félhomályát, a bogarak motoszkálását. És még kitudja mennyi mindent, aminek hiányát csak most érzi a lelkem, és csupán csak most tudatosul bennem, hogy akkor nem éreztem a pillanat varázsát, akkor nem vettem észre az értéket, a csodát. Pedig néha nem ártana, ha a nyitott szem és halló fül mellet kitárnám lelkem ablakait, hogy felismerje a csodát, a megismételhetetlen pillanatot. Most figyeljünk szeretteinkre, most ragadjuk meg a pillanatot, most tárjuk ki a szívünket a csodák számára, hogy majd legyen, ami éltesse lelkünket, hogy ne kelljen azt mondanunk, hogy túl késő a pillanat lelkünkbe, szívünkbe zárásához.

Benczédi Zsófia, I. éves hallgató

Van időd…!? Majd holnap…

Budapest…

Észrevétlen gyorsasággal telnek a napok. Már három hónapja vagyok itt, s olyan, mintha tegnap érkeztem volna.

A vasárnapi prédikáció döbbentett rá arra, hogy már több mint négy hét telt el húsvét óta… Hihetetlen volt számomra. Hazatértem után, meg kellett néznem a naptárban… Igaz volt. Pár nap, s itt van pünkösd…

Hihetetlen játékot játszik velünk az idő.

Ezen gondolkodva, eszembe jutott Buddha egyik mondása: „Az a baj, hogy azt hiszed, van időd”…Igen…nagyon sokszor ezt hiszem, és szerintem te is azt hiszed, kedves testvérem, hogy van időd… Sokszor azt gondoljuk Pató Pál módra“Ej, ráérünk arra még!”. Vajon tényleg ráérünk…???

Azon morfondírozom, hogy húsvét óta hányszor gondoltam arra, hogy „még van időm, hogy holnap vagy valamikor máskor megteszem, amit elterveztem”? Legtöbbször azt mondogatjuk magunknak,majd holnap…

Majd holnap alázatosabb leszek…, majd holnaptól jobban szeretem felebarátomat…, majd holnap bocsánatot kérek…, majd holnap megbocsátok az ellenem vétkezőnek…,  majd holnap megszánom a rászorulót és segítek neki…,  majd holnap szebben beszélek szeretteimmel…, majd holnap nem bántok meg senkit…, majd holnap többet nevetek…, majd holnap tanulok a vizsgára vagy az érettségire…, majd holnap sportolok…, majd holnap aludni fogok…, majd holnap jobb leszek…, majd inkább holnap…

Azonban az idő hihetetlenül gyorsan múlik…,  és mi van akkor, ha már nem lesz időnk?