Benczédi Zsófia: Ima reggeli áhítatra

“Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,1316)

Örökkévaló, örökkön szerető, egy, igaz Isten!

Sokadjára szólítunk meg Téged! Hívunk a hétköznapokban, az ünnepre való készülődésben, hiszen böjtben vagyunk és hívni fogunk az ünnep pillanataiban is. Téged szólítunk örömünkben és Téged hívunk akkor is, ha bántja valami szívünket, ha szenvedünk. Életünk minden pillanatában Téged keresünk, hol boldog hálaérzettel, hol szívünk szomorúságával. Hívunk, hogy kérjünk és hívunk, hogy köszönetet mondhassunk.

Néha pedig hívunk, és sehol sem találunk. Keressük a lélek nyugalmát, keressük az igaz és tiszta szív istentiszteletét. Szívünk tele van kétséggel, meg nem értéssel, szeretetlenséggel, kiengesztelés és megbocsátás hiányával. Már csak az ajkak kopott vagy túldíszített imája maradt, amivel reggelente megállva hozzád szólunk és hívunk. Te pedig nem jössz, hiába szólítunk ajkunkkal, vagy belső csendes imával. Várod az örömteli, csordult lélekből felfakadó imádságot. Amelyet néha a sétatéri szaladás lélekszabadító kilométereiben, a bocsánatkérésekben, megbocsátásokban, őszinte vallomásokban, baráti ölelésekben találhatsz. Vagy várod a tiszta hitből fakadó imát, mely bizalommal fordul feléd, és minden fájdalmat s szenvedést feltárva kapaszkodik beléd.  De ezt legtöbbször csak a kórházi ágyakról, a koporsók mellől, a hajléktalanok görcsbe fagyott jajkiáltásából, az éhezők gyomorkorgásából hallhatod, és talán még ebből is hiányzik a feléd forduló teljes bizalom és az igaz hit…Marad a fojtogató érzés, a mellkasban megszorult kőtömb, és elmarad az ima nyugtató és sebgyógyító balzsama.

Szerető Isten! Taníts meg újból imádkozni. Mert igazán vágyik lelkünk a Te gyógyító balzsamodra, mellyel begyógyítod a sebeket, lemosod rólunk a hétköznapokban ránk tapadt salakot, felépíted lelkünk beomlott, megcsonkult falait és kitéped belőlünk a fekete emlékeket. Taníts erősebben bízni és hinni! Add, hogy a böjti időben mindez megvalósulhasson, hogy újra rád, önmagunkra és felebarátainkra találhassunk. Segíts igaz, őszinte emberként élni, teljes szívvel szeretni. Tiszta hittel, lélekkel bízni benned, hogy méltó munkatársaid lehessünk. Ámen.

 

Reklámok

Magyari Zita-Emese: A kétarcú Katmandu bűvöletében

Új utakra lépni nem lehet félelem nélkül, különösen, ha az ember az indulás pillanatában szembesül a ténnyel: egyedül kell utaznom. A pillanatnyi gyötrő érzéssel: mész vagy maradsz? Bátor leszel, vagy visszavonulsz? Ilyen és ehhez hasonló érzések jellemzik a nepáli utam kezdetét. Az elindulás bizonytalanságát aztán hamar fölülírta az új, az eddig ismeretlen világ felfedezésének izgalma, és én erősebben, mint valaha mertem rábízni magam a Véletlenre. Könnyebb lett volna maradni, a kalandvágy azonban valami másra szólított: a nagy világba vetett pillantások által feltérképezni belső világomat is.

Katmandu világa teljesen más, mint amit európaiként környezetünkben tapasztalunk. Az anyagias, a teljesítménykényszeres világ szele még nem érkezett oda. Hála Istennek! A város kétarcú: megrázó és csodálatos. Az ámulattal vegyülő ijedtség érzését a város utcáit járva az erős csodálat váltotta fel bennem. Csodálat az alázattal, az odaadással szemben, azzal, ahogyan élnek, hogy jó, ahogy van. A lét a fontos. Hihetetlen volt szembesülni azzal, ahogyan párhuzamosan él egymás mellett a nyomor és a leírhatatlanul gyönyörű spirituális, kulturális örökség, hagyomány. Az emberek odaadóak, kedvesek és nyitottak. Másak. Úgy tűnt, ők elfogadják a sorsot, nem akarják túlrohanni az életet, inkább megélik.

Egy teljesen más kultúrát tapasztalva a benyomások különböző mélységekben fogalmazódtak meg. Az első, sokkszerűen ható benyomás a „Hová csöppentem?” kérdésével vegyülő „itt minden más” felismerés. Erdélyi, a nyugati hangulathoz szokott szemmel nézve elsőre megrázónak tűnt a város képe, aztán csak csodáltam és szemléltem… Egyszerűen hálás voltam, hogy ott lehetek. Olyan érzés, tapasztalat ez, amelyet nehéz leírni, nehéz elbeszélni. Egy szeletét próbálom most összefoglalni.

A reptérről kilépve egy más világ fogadott, amelynek első jelei az elképesztő nyüzsgésben mutatkoztak meg: „Taxi, taxi! Szeretne egy taxit?” kérdezgették folyamatosan. A nyüzsgés azonban nem csak a reptérre volt jellemző. Katmandu labirintusszerű utcái átláthatatlanul forgalmasak, egymást érik az állandóan dudáló autók, az úttesten gyalog átkelni nem kis kihívást jelentett számomra, a helyieknek ez is természetes volt, kinyújtod a kezed és határozottan átmész, ha az autó nem áll meg, hát kikerülöd. Nyüzsgött a bazár utcája is, de élettel teliek még a szűk utcácskák is, amelyeket lépten-nyomon virágszirmokkal, áldozati élelemmel teleszórt és színes festékkel megjelölt szentélyek tesznek különlegessé. A szegénység, a nyomor, a három évvel ezelőtti földrengés nyomait őrző kőhalmok látványa is megszépült az imitt-amott felbukkanó különleges szentélyek, a nagy precizitással kifaragott ajtók, ablakok vagy éppen egy-egy lélekerősítő felirat láttán. Az egyik kedvencem a jellegzetesen hagyományos nepáli hangszerek alá írt üzenet: Béke zenén keresztül.

Katmandu utcait járva nem idegen a nagyszülők meséjéből ismeretes közösségi mosás látványa, a vállra vagy biciklikormányra aggatott mérlegszerű gyümölcstartó, -kosár, jól telerakva. Az eladó azonban még akkor is, ha a súly vállát nyomja, mosollyal csalogatja vásárlóit. Találkozhatunk nőkkel, akik meredek lépcsőkön a fejükhöz erősített – számomra hatalmasnak tűnő – kosarakban a hátukon téglát hordanak, és az utcán nyugodtan varrogató férfiakkal is.

Az utcákat járva újra és újra olyan élmények értek, amelyek kimozdítottak a biztosnak hitt, kényelmes belső világomból. A perifériára szorult lét képének állandó látványa folyamatosan kérdéseket szegezett nekem. A teljesen más kultúra különbségeit abban a pillanatban nehéz megérteni, és talán nem is kell, csak egyszerűen sodródni, felfigyelni az üzletekben felcsendülő zenére, sétálni az imazászlók tömege alatt, és csak kizökkeni a robotolásból, megállni, érezni a más világ békés hangulatát.

Katmandu zajos, piszkos, szmogos és zűrzavaros, mégis rendelkezik egy olyan varázzsal, amely örökre emlékezetessé teszi az ott eltöltött pár napot, meghatározó élmény ez, “élet elvitelre”. Az életre szóló tapasztalatok egyike, és számomra legmeghatározóbb a Kopan buddhista kolostorba tett látogatásunk. Ahogyan felfele haladtunk a hegytetőn elhelyezkedő kolostor felé, döbbentem rá igazán, hogy milyen csodás országban járok. A látvány elképesztő volt: a csodálatos hegyvonulatok által körülölelt város a lábunk alatt hevert… Amikor beléptünk a kolostor kapuján, mintha a béke, a biztonság világa nyílt volna meg előttem. Körbejárva a kolostor kertjét úgy éreztem, ez az a hely, amely kikötő lehetne a nehéz napokban, amely elfelejtet, és nyugtat: a fák, a virágok, az imamalmok, a kolostor épületének festményei, a kertje, a hely, úgy, ahogy volt a minden egybetartozik erős érzését ébresztette. A kolostor gyerekotthonként is működik. Ott jártunkkor tanúi voltunk egy különleges találkozásnak, egy hindu édesanya látogatta meg a kilencéves kisfiát, aki elmondása szerint „nagyon szereti ott”.

Élmény volt Katmandu egyik legnépszerűbb zarándokhelyét is meglátogatni, a meredek domboldalon elhelyezkedő Swayambhunath sztúpát, amelyet majmok templomának is neveznek. A buddhista épületegyütteshez felvezető lépcsősoron majmok ugráltak, a lépcsőszéleken pedig Buddha-szobrok díszelegtek. A sztúpa csúcsán Buddha hatalmas, bölcsességet sugárzó, félig lehunyt szeme látható, a lépcsősor tetején pedig egy kinagyított vadzsra, az elpusztíthatlanság jelképe.

Elbűvölő a fővárostól néhány kilométerre fekvő Bhaktapur városa is, amely hajdanán a három nepáli királyság egyike volt. Az isten- és állatábrázolásokkal díszített tégla- és faépületek nagy része középkori, mára azonban sok helyen csupán kőhalmok láthatók. A meglévő épületegyüttesek viszont lélegzetelállítók, rendkívüli precizitással kifaragott csodákat láthattunk, itt voltak leginkább láthatóak a három évvel ezelőtti földrengés pusztításai, de az azokat lassan kijavító tevékenység nyomai is. Hasonló élmény volt a népszerű Durbar téren az ember- és galambtömegen átsétálni és csak csodálni vagy része lenni a Siva születésnapjára szervezett fesztiválnak, ami ugyan fesztivál nevet viselt, de közel sem olyan, mint egy felénk megszokott fesztivál. Isteneknek áldoznak és áldást osztanak, közben meg mulatnak, különleges zenéjükre népviseletben táncolva.

Gondolom, most már nagyon ott ég a kérdés a kedves Olvasóban, hogy jó-jó, ez nagyon szép, de hogyan kerül egy erdélyi fiatal lány a világ másik oldalára, Ázsiába, Nepálba? Annak lehetőségét, hogy Katmanduba eljuthassak, az ICUU által itt szervezett konferencia (február 12–15.) teremtette meg. Fiatal felnőttként képviseltem az ODFIE-t ezen a találkozón. A katmandui élményeket tehát az fokozta, hogy a világ különböző pontjáról érkező unitáriusokkal és unitárius univerzalistákkal találkozhattam és ismerkedhettem meg. Fiatal felnőttként ez a második alkalom, hogy ilyen konferencián vettem részt, a fiatalok nagy részét ezért már ismertem, velük amellett, hogy egymás kultúrájáról igyekeztünk többet meg tudni, a közös jellemzőinket próbáltuk megtalálni. Közös áhítatot tartottunk, játszottunk, ismerkedtünk, különböző témákról értekeztünk. Rövid vagy olykor éjszakába elnyúló beszélgetéseink tanulságaként pedig azt fogalmaztuk meg, hogy bár a világ különböző pontjain élünk, más nyelvet beszélünk, más-más vallást képviselünk, és még a bőrünk színe is más, mi mégis mind fiatalok vagyunk, olyanok, akik ugyanazon problémákkal küzdenek: szabadok szeretnénk lenni, küzdeni szeretnénk a legyőzhetetlennel, valami mást szeretnénk, valami újat, valami jobbat, kicsit jobbá tenni a világot. S naivan hinni abban, hogy mindig lehet többet…

Azt, hogy végül is megérte, bizonyítják a még mindig forrón égő élmények, benyomások. Lenyűgöző, messze más világ, mint amit Európa fejlett országaiban tapasztaltam. Sokkolt, elbűvölt, vitt magával, én pedig viszek magammal minden ott tapasztalt élményt, amelyek kimozdítottak, formáltak, építettek és tanítottak. Lehajtott fejjel, hálásan csak annyit mondok: Namaste! Namaste Katmandu!