Van időd…!? Majd holnap…

Budapest…

Észrevétlen gyorsasággal telnek a napok. Már három hónapja vagyok itt, s olyan, mintha tegnap érkeztem volna.

A vasárnapi prédikáció döbbentett rá arra, hogy már több mint négy hét telt el húsvét óta… Hihetetlen volt számomra. Hazatértem után, meg kellett néznem a naptárban… Igaz volt. Pár nap, s itt van pünkösd…

Hihetetlen játékot játszik velünk az idő.

Ezen gondolkodva, eszembe jutott Buddha egyik mondása: „Az a baj, hogy azt hiszed, van időd”…Igen…nagyon sokszor ezt hiszem, és szerintem te is azt hiszed, kedves testvérem, hogy van időd… Sokszor azt gondoljuk Pató Pál módra“Ej, ráérünk arra még!”. Vajon tényleg ráérünk…???

Azon morfondírozom, hogy húsvét óta hányszor gondoltam arra, hogy „még van időm, hogy holnap vagy valamikor máskor megteszem, amit elterveztem”? Legtöbbször azt mondogatjuk magunknak,majd holnap…

Majd holnap alázatosabb leszek…, majd holnaptól jobban szeretem felebarátomat…, majd holnap bocsánatot kérek…, majd holnap megbocsátok az ellenem vétkezőnek…,  majd holnap megszánom a rászorulót és segítek neki…,  majd holnap szebben beszélek szeretteimmel…, majd holnap nem bántok meg senkit…, majd holnap többet nevetek…, majd holnap tanulok a vizsgára vagy az érettségire…, majd holnap sportolok…, majd holnap aludni fogok…, majd holnap jobb leszek…, majd inkább holnap…

Azonban az idő hihetetlenül gyorsan múlik…,  és mi van akkor, ha már nem lesz időnk?

Reklámok

Ébredés

Ébredés

 

Sokszor elgondolkodtam mit jelent elfáradni, mit jelent, amikor csak magad mögött szeretnéd becsukni az ajtót, amelyen nem járkálnak ki-be. Bezárni, csak magadra figyelni.  Elcsendesedni s hallgatni a szív ütemes dobogását, a lélegzet ritmikus ütemeit. Arra gondolni, amit szeretnél, azt a könyvet olvasni, mely egy kicsit megsimogatja a lelked, azt a filmet megnézni, melyen nem szégyen sírni. Azt az elnyúlt blúzt felvenni, mely ott pihen a szekrényben, de évek óta nem volt rajtad, de nem volt szíved megválni tőle, hiszen annyi emlék köt hozzá. Kimenni az apró virágokkal borított kertbe, mely a zöld fű illatával bódít. Hanyatt dőlni, s nézni milyen formák vegyülnek a felhőkből, melyik mesefigurára emlékeztet, melyik képzeletbeli alakot juttatja eszedbe. Hallgatni a madarak tavaszi énekét, a gólyák kelepelését, s a távolban rohanó emberek léptének koppanását. Érezni, hogy lassanként egyé válsz a természettel, figyelsz saját lelked dallamára, mert végre nem mondja meg senki mit kell tegyél.

Magad ura vagy. Szélnek ereszted kócos hajad, s olyannak szereted magad amilyen te vagy, nem bánod, ha van rajtad pár felesleges kiló, nem bánod, hogy a nevetéstől lassan apró ráncok jelennek puha bőrödön. Ez vagy te, érzed lassan, hogy a napfény simogatja az bőrödet, s csalogatja elő belőled azt az embert, aki a természettel együtt felébred, azt az embert, aki az életet szeretni és örül ennek az ajándéknak, amit az élettől kapott. Látni a hegyeket, várni a fényeket, fázni, sírni, félni, örülni. Könnyen lépkedni a bársonyos fűben, ha kell állni az esőben. Csak igazán magad lehess. Mondani imákat, s nem látni hibákat, s megfogni egy kezet, s bátrabban lépkedni az élet göröngyös ösvényein. Érezni, hogy lassan elillan, tovaszáll a be rögzöttség, tovaszáll a minden napok versenyfutása. Felébredni kézen fogva a természettel. Elmerengni a kék égbolton, csodálni a fűben az apró bogarak szorgalmas munkáját, tavaszi buzgalmukat a méheknek, tavaszi bizsergését a lelkemnek, a természetnek. De most már van bártorság a kezemben, a kilincsre tenni a kezem, s kinyitni a bezárt ajtót Kész vagyok bármikor befogadni egy vándort, ki pihenni akar, elcsendesedni az én kis lugasomban, kertemben. Végre érzem a lüktető erőt az ereimben.  Ébredni a tenni akarás érzésével, és nem azon bánkódni, hogy már megint egy gondokkal teli nap. Kinyitottam az ajtót, jöhet a tavasz, az élet. Pihentem.

Dénes Erzsébet

II. éves teológia hallgató