Reggeli lélekhang

Text: 1Tim 4, 6–11

Minden mozgás, létezés és élet forrása, Istenünk!

ec4e4c8dbfd4f6d6a16c1181f9f4f37cFelkért táncolni a rozsdás, sárga öltönyt és sápadt arcot viselő ősz. Kötelező ez a tánc.  Szomorú ez a tánc, lassú és elmúlást színlelő, fájdalmas, csontig hatoló hideg lüktetés, de lépnünk kell az ütemekre. Ha olykor elő is kacsint fényes napunk sugara a fellegek borzolt vattának tetsző sűrűjéből, már oly gyenge, oly elfásult, hogy inkább csak lelkünknek tetsző délibáb. Harmatban fürdenek a krizantémok, a bordás-berkenye, a fagyal és a fukszia is. Megfogalmazódig a “Fázom! “, “Ma hidegebb van. ” és mintha folytanának ébredünk rá, hogy foszladozik a sír feletti borostyán, a tölgy meg valahol messze a juhar is elszomorodott.

Erőre lelünk Benned az új virradat, új reggelén. Hiszen a lét táncához ma is üvegcipellőt, fejfedőt és messze hangzó muzsikát kaptunk, magát a lét zenét: a város ezernyi kocsijának dúdolását, a mentők ijedségét, a villamosok cirkáló dróton kúszó asszonanciáját, a repülök égre tekintő dorombolását, a fiú hegedőszólóját a téren, és olykor, ha a park vagy botanikus kert felé visz utunk egy-egy madárka csicsergését.

 A táncot abban járjuk, amit szívunk mélyéről öltünk magunkra, hogy a lelkünk meg ne fázzon.

Ebben a felbecsülhetetlen teremtett éterben, ahol az atomok egykor egymásba kapaszkodtak és azóta lejtik ők is a lét zenére a lágy keringőt vagy kissé messzebb tőlünk a slow foxtrot. Még a tánc kezdetén döntés elé állítottál minket. Nem tudtunk megmaradni annak, akiknek szántál. Egy nagy lépést téve kibuktunk a ritmusból. Ám de te akkor sem engedted el kezünket.  Keretbe foglaltál, hiszen prófétáid által adtad Istenünk az élethez szükséges mércét. A történelem folyamán hányszor meg hányszor siettél megmentésünkre és ma is itt vagy egy lélegzetvételnyire, közelebb, mint gondolnánk és érezzük a magunk csöppnyinek tűnő univerzumában, hogy kegyelmes voltál és vagy, de sürgeted bennünk a változást, mert az “idő szalad”. Mi esendő emberkék követjük el a hibákat és Te szerető Istenként hallgatsz meg minden egyes bűnbánó, kérő meg hála fohászt.

Add meg nekünk végtelen Szeretet a lehetőséget, hogy továbbra is a hit és az igaz tanítás igéivel tudjunk táplálkozni. Erőt kérünk, hogy megbocsájtva felebarátainknak lépjünk meg egy újabb lelki lépcsőfokot életünkben. Légy velünk, szükségünk van Rád, meg kell, hogy érezzünk a legapróbb dolgokban, tudod mind, amikor nagyon közel hajolsz, és úgy igazán táncolunk. Őrizd soká a mi táncunkat. Ha eltántorodnánk ints a kegyesség gyakorlására, hiszen benne van a jelen és a jövendő élet ígérete. Ámen.

Reklámok

Felöltöztetett mindennapok

2Pt 1, 5–7; 10: „Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg az igazi emberséget, az igazi emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.”

„Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.”

Örök szeretet, gondviselő, jó Atyánk!
Tervekkel ébresztget a hajnal, mintha ma mindenre képesek lennénk és ezt a reggeli mámorruhát te adod ránk Istenünk. Minden este elülteted a tenni akarásnak a csíráját lelkünkbe, hogy az első fénysugarak már ezekkel az érzésekkel ébresztgessenek. Hálásak vagyunk neked Istenünk, hogy minden nap, látsz még egy kicsi reményt a gyermekeidben, hiszen érezzük, velünk vagy, gondunkat viseled, és mint szerető szülő, reggelenként kikészíted számunkra az élet öltönyét. Egy kicsit mindig igazítasz rajta, talán minden nap újra ránk szabod, aztán útnak indítasz és várod, hogy mit hagyunk magunk után ezen a napon.

Vagy hagyunk valamit is magunkból? Az utca, amelyet merengve rohanunk át, naponta többször, már ismeri a lépteinket. A fák, nevetne nézhetik, ahogy kávéval és egy pereccel elsuhanunk mellettük. A szőnyegnek is csak annyit hagyunk magunkból, amennyi por a cipőnkre ragadt. Egymásnak vajon mit hagyunk egy nap után? Neked Istenünk, virc3a1gszoknyamivel bizonyítjuk azt, hogy valóban megéljük a Te legjobb fiad tanításait? Istenünk, amikor ránk szabtad az élet ruhát a mai nap, mennyi türelmet szőttél az anyag finom szálai közé? Mennyi szeretetet, mennyi mosolyt, mennyi önuralmat, mennyi hitet? Mert bizonytalanul indulunk el, nem tudjuk sokszor, hogy mivel ruháztad fel lelkünket és nem ismerjük tehetségeinket. Nem ismerjük fel magunkban mindazt a nemest, amellyel Te megajándékoztál és bábokként szeljük az utcákat, s a szélbe sírjuk gondjainkat, mint gramofonba, amely aztán szétszórja. Ezt írhatod emberi esendőségünk számlájára, hiszen, mintha belénk lenne kódolva az örökös siránkozás és jajgatás, annak ellenére, hogy bizonygatjuk magunknak, nagy a hitünk és nincs szükségünk vigasztalásra.

Szerető Istenünk! Add, hogy ma megtudjuk mutatni egymásnak, hogy a ránk szabott isteni ruhánkba beleszőtted az emberséget, az ismeretet, az önuralmat, a szeretetet. Ezzel akarjuk megerősíteni hivatásunkat, nem csak szavakban, hanem tetteinkben is látszódjon, a Te munkatársaid akarunk lenni a mai nap is, hiszen: életünk „gyenge szál, amellyel szőnek/ a tájak s múlt dob hurkot a jövőnek:/ amit hoztál, csak annyira tied/ mint a por mit lábad a szőnyegen hagy./ Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy/ magad is, kit a holtak lépte vet.” Ámen. (Babits Mihály: Csak posta voltál)