Felöltöztetett mindennapok

2Pt 1, 5–7; 10: „Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg az igazi emberséget, az igazi emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.”

„Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.”

Örök szeretet, gondviselő, jó Atyánk!
Tervekkel ébresztget a hajnal, mintha ma mindenre képesek lennénk és ezt a reggeli mámorruhát te adod ránk Istenünk. Minden este elülteted a tenni akarásnak a csíráját lelkünkbe, hogy az első fénysugarak már ezekkel az érzésekkel ébresztgessenek. Hálásak vagyunk neked Istenünk, hogy minden nap, látsz még egy kicsi reményt a gyermekeidben, hiszen érezzük, velünk vagy, gondunkat viseled, és mint szerető szülő, reggelenként kikészíted számunkra az élet öltönyét. Egy kicsit mindig igazítasz rajta, talán minden nap újra ránk szabod, aztán útnak indítasz és várod, hogy mit hagyunk magunk után ezen a napon.

Vagy hagyunk valamit is magunkból? Az utca, amelyet merengve rohanunk át, naponta többször, már ismeri a lépteinket. A fák, nevetne nézhetik, ahogy kávéval és egy pereccel elsuhanunk mellettük. A szőnyegnek is csak annyit hagyunk magunkból, amennyi por a cipőnkre ragadt. Egymásnak vajon mit hagyunk egy nap után? Neked Istenünk, virc3a1gszoknyamivel bizonyítjuk azt, hogy valóban megéljük a Te legjobb fiad tanításait? Istenünk, amikor ránk szabtad az élet ruhát a mai nap, mennyi türelmet szőttél az anyag finom szálai közé? Mennyi szeretetet, mennyi mosolyt, mennyi önuralmat, mennyi hitet? Mert bizonytalanul indulunk el, nem tudjuk sokszor, hogy mivel ruháztad fel lelkünket és nem ismerjük tehetségeinket. Nem ismerjük fel magunkban mindazt a nemest, amellyel Te megajándékoztál és bábokként szeljük az utcákat, s a szélbe sírjuk gondjainkat, mint gramofonba, amely aztán szétszórja. Ezt írhatod emberi esendőségünk számlájára, hiszen, mintha belénk lenne kódolva az örökös siránkozás és jajgatás, annak ellenére, hogy bizonygatjuk magunknak, nagy a hitünk és nincs szükségünk vigasztalásra.

Szerető Istenünk! Add, hogy ma megtudjuk mutatni egymásnak, hogy a ránk szabott isteni ruhánkba beleszőtted az emberséget, az ismeretet, az önuralmat, a szeretetet. Ezzel akarjuk megerősíteni hivatásunkat, nem csak szavakban, hanem tetteinkben is látszódjon, a Te munkatársaid akarunk lenni a mai nap is, hiszen: életünk „gyenge szál, amellyel szőnek/ a tájak s múlt dob hurkot a jövőnek:/ amit hoztál, csak annyira tied/ mint a por mit lábad a szőnyegen hagy./ Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy/ magad is, kit a holtak lépte vet.” Ámen. (Babits Mihály: Csak posta voltál)

Reklámok

SZÓLJ HOZZÁ!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s