Fociláz

Egészen kis koromtól – hála a Jóistennek – megismerkedtem a futballal. Ez alatt nem a „simára nyírt” gyepen történő labdakergetést kell érteni, hanem a szürke blokkok közötti szőnyegporolós „focipályákat”. Saját tömbházam hátoldala három szőnyegporolóval rendelkezett, melyek között igen cifra, de mégis – számunkra – olimpiai futballpályát improvizáltunk. Négy éves koromra tanultam meg a román nyelvet is, ennek pedig egyik nem titkolt célja az volt, hogy bekerülhessek a „grund” focicsapatába, azaz azok közé, akik a blokk hátánál fociztak. Persze, ezt csak akkor lehetett, ha éppen szabad volt a pálya, s a nagyfiúk nem áskálódtak a környéken. Ők uralták mindig azt a kicsiny szent teret, mi meg kihasználtuk azt, amikor ők éppen nem voltak ott. Órák hosszát leskelődtem az ablakon, hogy mikor jelennek meg újdonsült ismerőseim, aztán felpattintottam én is 30.000 lejért (3 hétig gyűjtöttem rá a pénzt!) megvásárolt ballon-szerű (igen gyenge minőségű) labdámat. Tömbházam előtt betonlapok képezték a posztkommunista „aszfaltot”, így a focipályáig e betonlapok négyszögei között rúgtam a labdát, bemelegítésképpen. Hátul már vártak a barátaim, s mondták, melyik csapatban, éppen melyik két kapura játszunk, néha-néha pedig egy-egy újabb cselt is megmutattak. Na nem tanítási céllal, hanem „felvágásképpen”. szonyegporolo

(A kép csak illusztráció)

Ott mindent magam tanultam meg. A biciklizés alapjainak elsajátításában voltak egyedül közvetlen segítségemre. Görkorcsolyázni, driblizni, kapura rúgni, szerelni mind egyedül kellett megtanuljak. Ha netán délelőtt értem ki a pályára, édesanyám sokáig kiáltott utánam az ablakból, amíg felmentem ebédelni. Élveztük a futballt, meg az ahhoz kötődő igen széles palettájú improvizált játékokat. Volt egy betonból épített kvázi-garázs is hátul, az rengeteg kitalált játéknak volt elszenvedője. Falai rengetegszer dördültek rúgásainktól. Élveztük az életet, betöltöttük azt, bibliai terminológiával élve. Évek hosszát voltam e grund tagja. Lassan reggeli után én voltam az első, aki kiállva a focipályára kiáltoztam a körülvevő tömbházaknak, s annak ablakainak a neveket, hogy „jönnek-e ki”? És jöttek, amint a szüleik engedték. Alig várták ők is az újabb játékot. Tizenkét éves koromig ez határozta meg mindennapjaimat. Aztán lassan szétszéledtünk, változott a baráti, meg érdeklődési körünk, s bár mind ugyanazon város iskoláiba jártunk, mégis úgy éreztük, szétválasztott a fizikai tér. Nagyon fájt, hogy utánunk senki nem töltötte be a teret. Nem volt akit félrezavarjunk mi is a pályáról. Két év múlva át is alakította a városvezetés a tömbház hátát parkolóvá, eltávolították a „garazsat”, ahogy testvéremmel mondtuk, a szőnyegporolókat is környezetkáros eszközökké minősítve levágták. Megcsonkították a grundot.

Ma a teológia focipályáján két testvérpárt láttam kapura rúgni, ugyanazzal a szenvedéllyel, mint amilyennel én is játszodtam nap mint nap, lassan 20 évvel ezelőtt. Megérintette szívemet. Azt hittem, a Plejsztejsönökkel végleg kihalt a gyerekekből a grundi öntudat. Mégsem. Röhrig-féle mosoly ült arcomra (a Saul fia szereplőjének utolsó jelenetének arcképét idézem itt). Holnap reggel azért is fogok imádkozni, hogy ne haljon ki a gyerekekből ez az érzés, amelyre nem kapok megfelelő szót. Talán a baráti közvetlenségben megélt hétköznapi, egyszerű, de egekbe emelő élmény, ez lehetne a neve. De ez túlságosan elvont, nem is pontos. Ezt megtapasztalni kell, másképp nem érti az ember.

Reklámok

Várakozás

Mindig elérzékenyülök, amikor az otthonról kapott „pakkomat” megnyitom és az édesanyám által előkészített csomag mellett ott van nagymama csörögéje, vagy almástésztája. Minden csomag mellé kézzel írott üzenetet kapok tőle. Némelyiken az áll: jó étvágyat kívánok, némelyiken viszont az, hogy rég nem hívtam fel. Igaza van. Próbálom magamnak bemagyarázni, hogy senior (a teológiai hallgatók „vezetője”) vagyok, rengeteg a dolgom. Hát látod Istenem, mennyi mindent megvalósítottunk, ehhez pedig rengeteg idő, energia kell, mikor jusson eszembe a hazatelefonálás? Pedig csak pár percről lenne szó. Ó, miért nincs egy lelki titkárnőm, aki napirendre tűzné néha? Egyéb dolga nem is lenne, csak a saját, „evilági” napirendi pontjaim közé beszúrja azokat a határidőket, amelyekről mindig megfeledkezem. Belehelyezkedtem ebbe a hálóba, amelyet családom font számomra, „elkényelmesedtem” benne. Hálát azonban ritkán adok érte.

29015_kelt-csoroge_n-201510170651

Négy nap múlva újra otthon és újra Zsolti leszek egy pár napra (és nem senior, Elekes, kolléga, az oly ellenszenves és alaptalan főnök, stb.). Hiányzik már a sehol máshol oly hitelesen el nem mondott: „Isten segítsen”, vagy csak egyszerűen a két szempár ragyogása, amikor újból meglátja unokáját. Soha nem mulasztanám el a meglátogatását. Néha, ünnepek előtt, kiporolom a szőnyegét. Legalább keze munkájának egy kis részét viszonozni tudom.

Várni fog a kistestvérem, aki nagymama szeme ragyogásának apró hasonmása, aki, bár ritkán lát engem, mindig a legnagyobb nekirugaszkodással szalad, s ugrik a nyakamba. „Zsoltiiiii, megjött Zsolti” – kiáltja, s könnycseppek kívánkoznak a szemembe, mikor ezeket leírom.

Középen pedig ott vagyok én. Félő, hogy annyira magával ragad az otthoni lét, hogy szegény titkárnőm már az evilági ügyvitelre kell átszakosodjon.