Pengesd…

A lelkem húrjait, Lelked dallamára hangolom.

Érzem közelséged, s Szeretetedre vágyom.

Vágyom, hogy simogató karjaidba végy, elsodorj innen,

a bűzből, az árnyból, a sötét hidegségből.

Megfáradtam, kiénekelt s elfeledett hangként szállok az éterben,

Szállok, bolyongok illatként, szellőként, elsodort őszi falevélként

De meddig, meddig  sodor az ár, meddig kell vak dióba zárva élnem?

Meddig szegik szárnyam, mikor fogod meg kezem s vezetsz az árnyból a fénybe?

Lelkem őrjöng, háborog, keresi a kiutat.

Csak csendben pengesd lelkem húrjait, törékenyen,

szellőként, illatfonálként érints meg alkotó ujjaiddal.

Alkoss belőlem szebbet, jobbat törékeny lelkemből jégszilánkokat.

Hogy széllel szemben, árnnyal szemben keresselek Téged,

a leütött billentyűk hangjában, s hárfa simogatásában, elénekelt lelkek sebzett,

színes kavalkádjában.

De el nem érlek, teremtő érintésed, s halandó életemet leletnyi távolság ötvözi, ujjam össze nem ér gondviselő, áldó kezeddel, de legyen ez a távolság, mi felemel.

Érzem, itt… itt közel…

Lelkem húrját pengeted…

S lassan elhalkul…

Megszűnik a zene…

Új dallam kezdődik életemben.

Dénes Erzsébet, II. éves teológiai hallgató

Advertisements

SZÓLJ HOZZÁ!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s