Várakozás

Mindig elérzékenyülök, amikor az otthonról kapott „pakkomat” megnyitom és az édesanyám által előkészített csomag mellett ott van nagymama csörögéje, vagy almástésztája. Minden csomag mellé kézzel írott üzenetet kapok tőle. Némelyiken az áll: jó étvágyat kívánok, némelyiken viszont az, hogy rég nem hívtam fel. Igaza van. Próbálom magamnak bemagyarázni, hogy senior (a teológiai hallgatók „vezetője”) vagyok, rengeteg a dolgom. Hát látod Istenem, mennyi mindent megvalósítottunk, ehhez pedig rengeteg idő, energia kell, mikor jusson eszembe a hazatelefonálás? Pedig csak pár percről lenne szó. Ó, miért nincs egy lelki titkárnőm, aki napirendre tűzné néha? Egyéb dolga nem is lenne, csak a saját, „evilági” napirendi pontjaim közé beszúrja azokat a határidőket, amelyekről mindig megfeledkezem. Belehelyezkedtem ebbe a hálóba, amelyet családom font számomra, „elkényelmesedtem” benne. Hálát azonban ritkán adok érte.

29015_kelt-csoroge_n-201510170651

Négy nap múlva újra otthon és újra Zsolti leszek egy pár napra (és nem senior, Elekes, kolléga, az oly ellenszenves és alaptalan főnök, stb.). Hiányzik már a sehol máshol oly hitelesen el nem mondott: „Isten segítsen”, vagy csak egyszerűen a két szempár ragyogása, amikor újból meglátja unokáját. Soha nem mulasztanám el a meglátogatását. Néha, ünnepek előtt, kiporolom a szőnyegét. Legalább keze munkájának egy kis részét viszonozni tudom.

Várni fog a kistestvérem, aki nagymama szeme ragyogásának apró hasonmása, aki, bár ritkán lát engem, mindig a legnagyobb nekirugaszkodással szalad, s ugrik a nyakamba. „Zsoltiiiii, megjött Zsolti” – kiáltja, s könnycseppek kívánkoznak a szemembe, mikor ezeket leírom.

Középen pedig ott vagyok én. Félő, hogy annyira magával ragad az otthoni lét, hogy szegény titkárnőm már az evilági ügyvitelre kell átszakosodjon.