Beengedtem az őszt

’’Első levegővételünktől kezdve öregszünk és közeledünk a halálhoz, napról napra valamivel jobban.’’ Yael Adler, német bőrgyógyász egyszerű, de nagyszerű állítása ihletett meg és a város zajában sétálva így ősszel elgondolkoztam…

Vettem egy lélegzetet, pontosabban adták. Ez volt a belépő ebbe a színes létbe. Lélegzek, folyamatosan, épp most is egy jó mélyet, ám ez még nem feltétlen jelenti azt, hogy élek. Ezt a gondolatot én is úgy hallottam és azóta is forgatom szívemben. A reggeli órákban októbert jegyeztem fel a naplómba és ahogyan rajzoltam szálkás piciny betűimet elkezdtem tudatosítani. Ősz van. Visszafordíthatatlan az elmúlás szele, amely bebújik a poncsóm alá, megkékíti ajkaimat és fésüli a hátamon lekúszó hullámos hajamat. Ez a szél felkavar, ez a szél messze el fog vinni. Érzem. Hallom ahogyan kuncogva, de könnyeit hullatja az ősz és hagyja, hogy az utcaseprő beleszárítsa az aszfaltba seprűjével azt. A végét járja az év. Most az utcán lépkedem és a fa, amely mellett elhaladok nagymamámat idézi. A levelei éppoly barnák és ráncosak, mint 88 éves kezei. Porköntösének barázdáiba belekopott a föld színe, ujjai görcsben, de dolgoznak. Ez a kéz szeretettel cselekszik, amit csak tud. Sok-sok éve kezdte meg feladatát és a mai napig is varázsol ételt az asztalra, virágot a tornácunkon levő cserepekbe, vasalt ruhát a szekrényekbe. Az égre nézve ez a szél egy nagy darab felhőt szétszaggatott és most csíkokban nyúlik el a kékségben a fehérség nekem a konyha asztalon levő nyújtott csíkos laskát idézi. Letekintek. Por, falevél, egy gesztenye? Elgurulhatott vagy a gesztenyeárus reklám fogása. Az utca közepén egy gesztenye. Hol a nap? Ma mindennél jobban hiányzik, de foglyul ejtették a fellegek nyugaton. Közeledek a halálhoz. Ahhoz a halálhoz, amelyben sokat szeretek gyönyörködni. A nap vége ez. Érzem, ahogyan sejtjeim elfáradva, de felemelnek és lélegzek, nem felejtem el, jó mélyeket, egészségesen, hagyom, hogy felemeljen a dobogó szívem a Fellegvár tetejére. Vágyakozom. Vágyakozom a magasba közelebbről látni a napot, de ma csupán fehér lepleken át küld parazsat. Én majd tüzet rakok, Te segítesz, hogy tűz fényében lássalak Te haldokló Tünemény.

2017.10.16.

Reklámok

Ködre ébredtem

6058573_7371bf469c0ea4b609575bec2dddfdb7_xl

Mint köntös fogja körül a várost a köd.
A foglya.
Mint párás leheletben a bacilusok,
vagyunk..
Mint ablakra fújt homály,
sok minden láthatatlan.
Formája csorbult.
Nem vélem látni a téren levő teljes impozánst,
sem a tornyot.
Bennem is köd van?
Sűrű pára.
Nem tudom mi lesz az ára.