Törökországi visszapillantó
Vannak vidékek, különös tájak… Mindenhol jó, de legjobb otthon… Hasonló érzésekkel indultam el a mecsetekről, minaretekről, bazárokról, tengerről, Boszporuszról szóló Isztambul felé, és arra számítottam, azt az érzést vártam, amit az eddig átélt utazások, kirándulások nyújtottak. De csalódnom kellett.
Zötyögtünk a hosszú úton, kitekert nyakkal aludtunk, percenként változtattuk “fekvő” pozíciónkat mindent megpróbálva, hogy fáradt testünket pihentessük kicsit, egymás mellett ültünk, hallgattuk egymás lélegzetvételét és nevetve érkeztünk meg a Török Paradicsomba! Délután megnéztük a delfinek táncát, szorítottuk egymás kezét, este a leégett tűz parazsa világította meg nekünk a tengert, tüneményes macskák közeledtek felénk, s határtalan nyugodtság és életvidámság uralkodott érzéseinken. Fejünk kendős, lábunk mezítlábas, lelkünkben csend és nesztelenség, béke és összhang, szívünkben szeretet és kötődés trónolt, amikor beléptünk az Új-Mecsetbe. A puha szőnyegen mindenki talált egy számára tökéletes helyet pihenni, gondolkodni, érezni, imádkozni, Istennel lenni. Energiával, pezsgéssel, elevenen jártuk le lábunkat, kezünkben a kézikönyv, mely elénk tárta a Hagia Szophia, a Kék Mecset, a Topkapi, a Víztározó, a Galata-torony, a Miniatürk-park, a Szulejmán Mecset színes történetét.
Megunva, hogy lábunk alatt nem mozog a talaj, hajóra szálltunk és megcsodáltuk Isztambult fényekben pompázva, s közben felismerve az épületeket újjal mutogattunk, mint gyermekek büszkén, hogy biza, már ott is, és ott is, és amott is jártunk. Török volt a szél, török volt a nap és a fény, török volt minden falat, amit megettünk, minden tea, amit megittunk, török volt minden árus, ki portékáját kínálta nekünk, török volt a müezzin, aki naponta elbűvölt énekével, imájával. Túl hamar eltelt – mondtuk utolsó este, s engem iszonyatosan bosszantott, hogy csalódtam Isztambulban.
Szóval, csalódtam, mert nem a megszokott érzést adta, csalódtam benne, mert nem számítottam arra, hogy ennyire elbűvöl. Csalódtam, mert azt hittem, hogy azt az érzést ébreszti majd bennem, mint más hely, vidék, ország. Csalódtam, mert indulás előtt egy pillanatig sem reméltem, hogy eddigi életem legszebb, legcsodásabb, legizgalmasabb hat napját töltöm majd el. Csalódtam, mert nem voltam felkészülve arra a varázslatra, ami megbabonázott…
S most Kolozsvár, a körforgás elkezdődött. Isztambul, a kirándulás, a közösségünk vidám percei, az egyedül átélt érzések ott fognak élni örökre bennem. Esténként becsukom a szemem és utazom Isztambulba, a Török Riviérára. Látom a megvilágított mecseteket, a kis utcákat, a török kebab-árusokat, a cipőpucoló arcát, hallom a müezzin hangját, átélek újra meg újra minden percet, mert vannak vidékek, gyönyörű tájak, vannak vidékek ott, tudod… legbelül.
Demény Ágnes
Vissza a hétköznapokba… no de ne olyan hírtelen!
Április 24-25 között egy nemzetközi konferencia megszervezésére került sor a Protestáns Teológiai Intézet falain belül, Walter Brueggemann ószövetségi teológiájáról. Walter Brueggemann 1933-ban született az Amerikai Egyesült Államokban, és ő korunk egyik legelismertebb ószövetségi teológusa. Több tanulmánya is jelent meg az ószövetségről, de legjelentősebb az Ószövetség Teológiája című könyve. Idén egy újabb tanulmánya jelenik meg magyar fordításban, és ebből az alkalomból lett megszervezve ez a konferencia, ahol híres, neves teológusok Brueggemann teológiájáról tartottak előadásokat és csoportmunkát.
A rendezvény 24-én reggel vette kezdetét, és a két nap alatt a program hasonlóan volt felépítve. Délelőtt két előadás, majd egy nagyobb szünet, ezt követően csoportos tevékenységek és ebédszünet, a délutáni program, pedig szintén ehhez hasonló volt. Mi, az unitárius teológusok is testületileg részt vettünk ezen a rendezvényen, hogy elménket csiszoljuk és tudásunkat pallérozzuk. Az előadások nagy része angol nyelven volt megtartva, de előadás közben a magyar változatot is lehetett hallani, mert a szöveget Tunyogi Lehel fordította. A rendezvényen elsőnek hallhattuk Karasszon István előadását, aki sajnos nem tudott jelen lenni, de előadásának szövegét felolvasták a közönségnek. Ezen kívül előadók voltak Tunyogi Lehel, aki Brueggemann magyar fordítója, Werner Pieterse hollandiai származású teológus, Mihai Handaric romániai teológus, Eep Talstra, az Amszterdami Szabadegyetem tanára, Jörg Jeremias, a Marburgi egyetem tanára és Kiss Jenő a Protestáns Teológia Intézet tanára.
Április 25-én, este került megrendezésre a már hagyománnyá vált, Brian Johnston által szervezett tavaszi koncert a PTI disztemében. Brian férifi és női kórusa mellet operaénekesek és a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa is színezte az est hangulatát. A román opera képviselői Ştefania Barz, Lucian Petrean voltak, valamint a magyar opera képviselője Mányoki Mária. Az est utolsó dalát az összes előadó közösen énekelte, amely öt nyelven hangzott el: angolul, franciául, románul, magyarul és latinul. Az utolsó szakaszba, a latin nyelvű szöveg éneklésébe végül a közönség is bekapcsolódott a koncert méltó zárásaképpen.
Györgyilyés Izolda
Isztambul, óúóúó! Isztambul!
Felkészülni… vigyázz… kész… na álljon meg a menet!
Ahogyan beköszöntött április, az ifjúi teológusi vérben szinte már csak a Hungária együttes dallamának hangjegyei pezsegtek. Még egy kis tanulás, még egy kis legáció, kicsi ez, kicsi az, de a szem mélyéről – ha mélyen beletekintett az ember – már jól kiolvasható volt a vörös tűzben égő fehér holdsarló és a csillag. A kíváncsiságtól bika módra felbőszült tekintetek, már április eleje óta semmit nem kívántak látni, csak a piros zászlót. „Vágyom nálad lenni bitangul!” – hangzott a türelmetlen dalfoszlány még április 12-én is, az indulás napján. A busz Marosvásárhelyről indult és a Kárpátok fele haladva, Segesváron, Héjjasfalván majd Brassóban megállva megtelt a kirándulás résztvevőivel. Az izgalmak már ott, Brassóban elkezdődtek. A busz elindult ottani állomásról, amikor kiderült, hogy vendég utasunknak, Mester Zsoltnak nyoma veszett. Semmilyen elérhetősége nem volt meg a teológus közösségnek, így mindenki csak az állomást pásztázó szemeire hagyatkozhatott, hogy hátha tekintetünk ráakad az elveszett bárányra. Már-már reménytelennek tűnt a helyzet, hogy a még alig ismert bárányt megtalálja a pásztor, de hála Istennek, egy negyed órára rá maga a bárány talált vissza a nyájhoz. Meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. Indulhat a rajt!
Hosszú az út, amíg kezem a kezedhez ér
Törökország bár térkép szerint szinte a szomszédban van, szemünk egykettőre átcsúszik Romániáról Boszporusz szorosára, autóbusszal azért mégsem ilyen egyszerű az út – derült ki nem csak az utasok, de még a sofőrök számára is. Miután a román–bolgár határnál megtörtént az „utolsó vacsora”, ahol mindenki megtöltötte hasát finom házi kenyérrel, pástétommal, szalámival, bécsi szelettel, retekkel és zöldhagymával, felültünk a buszra, hogy enyhén csípős szagunkat összeérleltessük. Ehhez segítettek hozzá sofőrjeink, akik a bolgár sötétségben az erkölcsös, tiszta útról letérvén, GPS, térkép és egyéb segédeszközök nélkül a legsikeresebb módon tévedtek el Bulgária sűrűjében. Benedek Csongor éjszaka kettő fele arra ébredt, hogy a busz Holdkráter méretű gödrökön próbál átevickélni óránként 5 kmes sebességgel. Néha egy-egy kis falu fénye villant fel ismeretlen nevével, de sehol nem volt egy mozgó jármű, vagy egy élő lélek. A zötyögős úton a szagos levünket ekkorra már kellőképpen összerotyogtattuk, és a megérett „illatáradatban” már az agyvíz kezdet főni. „Tudják egyáltalán hol vagyunk? Már ennyi idő alatt a határhoz kellett volna érnünk!” – hangzottak fel újból és újból kétkedő, türelmetlen hangok a busz hátsó részből. A buszsofőrök a lehető legjobban álcázott higgadtsággal nyugtatgattak, hogy pánikra ne legyen ok, hiszen nekik a főnökük mondta, hogy ez az út errefele rövidebb lesz, csupán idő kérdése, s a határnál leszünk. Igazuk volt.
Az idő kérdésére tíz óra volt a válasz. Feledhetetlen és álmatlan bolyongás után reggel hét órára megérkeztünk a bulgár–török határhoz. Mindenki nyúzott volt. Aki a bolgár kráterek mélységeit párnájába mélyedve még valahogy bírta, annak a hajnali, heves szóváltások hessegették el édes álmait. Azonban azt az örömöt, amely bennünket ért, amint megpillantottuk az óriás török zászlókat a határ mentén, még a határnál való két órás átkelés sem tudta csorbítani. Végre a vörös szín nem csak szívünkben égett, hanem ott volt a szemünk előtt is!
Úgy szeretem Törökországot, hogy el is felejtettem hazámat!
A végtelen örömben, csupán egy-két bosszankodó szó hangzott még el azok részéről, akik felvették a magyar állampolgárságot, sőt, buzgóságukban még magyar útlevelüket is előkészítették. Tiszteletreméltó igyekezetük a török határnál sajnos nem vált előnyükre, mert az magyar útlevéllel rendelkezőknek 20 dollárjukba került a Törökhonba való belépés. Egy félóra elteltével viszont a szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett, szemünk előtt, hatalmas mecset emelkedett.
Nemhogy fényképezőgépünk, de még szemünk is alig tudta befogni Törökország második legnagyobb mecsetének, a drinápolyi Szelim mecsetnek bámulatos méreteit. Csöppnyit pihentünk a mecset perzsáján, megcsodáltuk a gyönyörűen díszített boltíveket, a mecset közepén felbugyogó forrást, majd jártunk egy kört a mecset parkméretű pázsitos udvarában, miközben meghallgattuk a város müezzinjeinek cikornyás, szokatlan imaénekét. Talán mindnyájan beleszerettünk első pillantástól fogva e mesés, szokatlan, új világba.
Lakosztályunk: a mennyország
Autópályán robogtunk be Isztambul szívébe. Szívünk autópályáin is fékezhetetlenül futkároztak az izgalom impulzusai, amint jobbra-balra kapkodjuk fejünket a rengeteg látnivalótól. Czire Szabolcs tanár úr mindentudó telefonja segítségével hiba nélkül találtunk el szálláshelyünkre. Szájtátást szájtátás követett, amint buszunk a Kék Mecset és a Hagia Szophia árnyékában megállt a központ egyik elit vendéglőkkel teli utcáján. Kis várakozás után megtudtuk, hogy szállásunk a turistaszálló negyedik emeletén vár. Nagy kínlódások közepette felcipeltük mázsás csomagjainkat. Felérvén pedig hitetlenül súroltuk a szemünket, hogy jól látunk-e vagy éppen álmodunk. Kiderült ugyanis, hogy a negyedik emelet már az épület teteje. A lépcsőházból kilépve a mennyország tetőtéri teraszán találtuk magunkat, ahonnan megigéző volt a kilátás a Márványtengerre. A párás messzeségben ott sejlettek fel a Kis-Ázsia hegyláncának vonalai, közvetlenül alattunk pedig Isztambul egyik tengerparti városnegyedének sűrűn egymásra mászott épületei kápráztatták a szemet. A nyílt tető másik felében egy kis házacska várt ránk két fürdőszobácskájával és tíz emeletes ágyával, hogy megtöltsük csomagjainkkal, örömünk hangzavarával, és a hosszú utazásunk alatt akarva-akaratlanul összeszedett kosszal.
Tetőtéri kilátás – A Kék mecset
Tetőtéri kilátás – A Márvány Tenger
Hadd lám! Iszlám!
Öt nap Isztambulból túl kevés egy mohó teológiai hallgatónak, aki minden szegletét látni kívánja egy 14 millió lakosú városnak. De szó nélkül beérte azzal, amit ennyi idő alatt kapott. Hiszen szólni sem tudott, annyi mindent látott. Az ötnapos városnézés a Kék-mecset megtekintésével kezdődött, amely Isztambul legméretesebb mecsete. Ám a tekintélyes épület mégsem nagyságáról híres, hanem inkább belső, kék motívumokkal díszített csempéjéről. A mecset falát mintegy húszezer darabból rakták ki annakidején Ahmed szultán elkápráztatására. A hét folyamán ismeretünket további híres mecsetek látogatásával bővítettük.
Ilyen volt például a Szulejmán mecset. Ez Isztambul második legnagyobb „imapalotája”, amelyet I. Szulejmán építtetett, s ahol megtekinthető az ő és felesége mauzóleuma, amelynek mérete talán felér egy közepes méretű unitárius temploméval is. Megnéztük az Új Mecsetet is, amely 350 évével azért már mégsem olyan új, de pompájában és stílusában nem marad el a többitől. Kirándulásunk végén a Hagia Szophia mecset vagy bazilika meglátogatásával tettük fel az „i”-re a pontot, ahol az arannyal díszített zöld márványfalak közt megtapasztalhattunk – még a turisták zaja ellenére is – valamilyen szent érzést. Az ódon boltívek alatt felelevenítettük az órákon tanultakat, hiszen Konstantinápoly 1475 éves Nagytemplomáról bizony sok szó esett keresztény vonatkozásban történelemóráinkon.
Élet, élet, de gyöngyélet!
A rengeteg lenyűgöző muzeális látvány mellett – mint amilyen a Top Kapi óriáspalota, a Galata-torony, az elsüllyedt palota, azaz a Bazilika víztározója, vagy a Miniatürk volt, ahol minden törökországi híres építménynek a miniatűrjei közt sétálhattunk – isztambuli életünk is feledhetetlen élményekkel hagyott.
A teológus ifjúság hamar felismerte, hogy ahol sok macska ténfereg, ott jól főznek, s egy idő után az is kiderült, hogy egy kicsit kilépve a központi városrészből a koszosabb, szegényesebb negyedekbe, olcsóbban lehet enni nagyobb és laktatósabb kebapot vagy más török ételeket. E negyedekben hegyén-hátán nyílnak egymás mellett a különböző műhelyek. Az utcákon sétáló török emberek „mit keres itt egy turista” nézéssel tekintettek ránk, de a negyedekben található szegényes vendéglőkért, ahol előttünk sütötték meg parázson a házilag előkészített ételt, érdemes volt újra és újra bemerészkedni Isztambul e másvilágába. Szintén szokatlan hangulat fogadott az isztambuli bazárban. A végeláthatatlan üzletsorok között könnyen eltévedhetett az ember.
Az isztambuli Nagy Bazár
De még jobban eltévedt az árak közt! Hiszen Törökországban tudni való, hogy minden alku tárgyát képezni. Ezért itt nem az a pimasz, aki alkuszik, hanem éppen az, aki nem teszi azt! Ezért hozzá kellett szokni ahhoz, hogy szemellenzővel járjunk, mert ha valamire rávetettük a szemünk, akkor akár megvettük azt, akár nem, 5–10 perces diskurzusba kellett elegyednünk a termék árát illetően. Kirándulásunk során ugyan a kis-ázsiai partra nem jutottunk el, de a vízen járva megközelítettük azt.
Jókedv a fedélzeten
Hajóutunk átvitt a gigantikus Boszporusz híd alatt, majd a Győzedelmes Mehmed szultán hídja alatt megfordulva a kis-ázsiai part mentén visszatértünk a kikötőbe. A hajóról néztük meg a naplementét, hogy hogyan gyúlnak ki a színes égők a hidakon, majd amikor hűvösödni kezdett, s a tenger felöli szél egyre jobban fújt, szívmelengető magyar nótákra gyújtottunk, amelyekbe tapssal, kiabálással, tánccal török testvéreink is bekapcsolódtak. Az isztambuli öböl az intenzív hajóközlekedés miatt sajnos nem volt alkalmas fürdésre. Öt nap után hát be kellett érnünk azzal, hogy legalább szemünket füröszthettük a Márvány tenger látványában.
Rodostó
Isztambultól elbúcsúzva négy keréken guruló hajónkat Rodostó felé kormányoztuk, hogy hazafelé indulván gondolatainkat is otthoni, erdélyi nagyjainkra tereljük. Nagy meglepetésünkre Ali, a ház török őre és gondnoka néhány „izé”-t leszámítva, tökéletesen beszélt magyarul. Röviden ismertette II. Rákóczi Ferencz és Mikes Kelemen életrajzát, valamint a lakóház történetét, majd ami nem hangzott el mondókájában, azt elolvashattuk, filmen, képeken, vagy élőben megtekinthettük a múzeummá alakított épület szobáiban.
Miután a házban koszorúzással tisztelegtünk Rákóczi szobra előtt, továbbálltunk, hogy megkeressük a Mütteferika-parkot, ahol 2007-ben az Erdélyből elszármazott Ibrahim Mütteferikának állítottak szobrot, aki az első török nyomda megalapítója volt. „Én, igénytelen szegény szolga Magyarországon, Kolozsvár városában születtem” – olvashattuk a faragott szobor alatt, s a sorok hatására valószínű mindannyiunknak eszébe jutott a sajnos mára már nagymértkében elrománosodott Kolozsvár képe. Az utolsó koszorút a magyar Emlékparkban hagytuk az üres kézzel maradt Mikes Kelemen faszobor-kompozíciója előtt, ahol Mikes jobb oldalán képzeletbeli nagynénje áll levéllel a kezében, bal oldalán meg szeretője, Kőszeghy Zsuzsi, akit aztán elcsaltak tőle és máshoz ment feleségül. Így szegény Mikes Kelemen üres tenyerét mutatva néz szembe magyar látogatóival az Emlékpark közepén. Mire mindent bejártunk, és közösen még egyszer utoljára megvacsoráltunk, már sötétedett.
Néhány makacs teológiai hallgatónak azonban még nem sikerült elszakadni az érintetlen Márvány tenger gondolatától. Kiharcolták hát, hogy ha hideg és sötét is van, ők bizony akkor is megmártóznak a fodrozó hullámok közt. Kerestünk hát egy homokos partszakaszt, ahol a fürdőzni vágyók mezítlábasan vethették magukat a tengerbe, míg a többiek a buszban várakozhattak. Nem kellett várni soká, mert a hullámok hamar lecsitították a fürdőzőkedvet. Jegeces csapkodásukkal kikergették a tengerbetörőket. Két-három perc s már mindenki a törölközővel törölte magát, s kapta magára a meleg ruhát. Mehetett tovább a nagy csapat immáron arról is ismeretet gyűjtve, hogy április még Törökországban sem fürdőző idő. De azt is elmondhatják, hogy bár nem úsztak sokat a márványhideg hullámok között, azért mégis jobb volt, mint szárazon megúszni Törökországot!
A hálás csapat
Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük!
E beszámoló végéről nem maradhat el a köszönet sem. Az a bűvös szó, amely kimondva talán szárazon cseng, de lelkünkben érezve a szeretet lángját szítja száz meg száz segítőkész szív iránt. Hiszen miről írnék most? Hogyan is valósulhatott volna meg e teológus álom, ha nincsen az a sok nyitott szívű, adakozó lélek, akik jobbjukat nyújtották a teológus közösség felé megajándékozva őket életre szóló élményekkel. Szeretnénk hát ez úton is hálánkat kifejezni a kolozsvári monostori, iriszi, belvárosi, a székelykeresztúri, homoródkarácsonyfalvi, a két udvarhelyi, a felsőrákosi, brassói, ürmösi, homoródalmási, tordatúri, komjátszegi, magyarszováti, a két marosvásárhelyi, a torockói, torockószentgyörgyi, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai, mészkői, kövendi, székelyderzsi, nagyajtai, árkosi, kolozsi, olthévizi, magyarsárosi, vargyasi, nyárádszeredai, jobbágyfalvi, benczédi, tordai, kobátfalvi, szabédi, kökösi, küküllődombói, baróti és a bölöni egyházközségeknek, hogy anyagiakban hozzájárultak e kirándulás megvalósulásához. A Láng teológus folyóirat oldalára sem lehet éppen mindent leírni. Álljanak hát e sorok törökországi ízelítőként feledhetetlen élményeinkről az oda kívánkozók számára!
Albert-Nagy Ákos-István
A Hagia Sophia – zarándoklat az egység szent terébe
A várva várt álom beteljesült, eljutottunk Isztambulba. Abba a város ahova már hónapok óta tervezzük látogatásunkat, beteljesítettük azt az álmot, amelyet már fél éve dédelgettünk, hogy olyat lássunk, olyat tapasztaljunk amit addig még soha, és bátran mondhatom mindenkinek sikerült ezt beteljesíteni. Hiszen Isztambul az a város, amelyben minden megtalálható, minden, ami testünket-lelkünket táplálja, minden, ami izgalommal, kíváncsisággal, izgatottsággal és megnyugvással tölt el. S ez mindenkinek mást és mást jelentett. Számomra a kirándulásunk fénypontja az Haghia Sophiaban rejtőzött, aminek látogatása programunk utolsó mozzanata volt. Bár utolsónak tekintettük meg, mégis nekem az az élmény, amit ott átéltem, az fog a legtovább tartani életemben.
A mecset előtt a héten több alkalommal is elhaladtunk, és kívülről is persze az ember szépnek látja, de közelről sem ismeri azt, ami a külső mögött rejtőzik. Kívülről egy barna tégla épület, ami annyira nem ragadja meg az ember figyelmét, hiszen más mecset is ilyen, mondhatnánk. De ahogyan az épületben bennebb és bennebb haladtunk, egyre jobban feltárta előttünk az ő, rejtett titkát. Valami hihetetlen csoda, amiből lépésről- lépésre, többet és többet láttunk. Már az előcsarnok lenyűgözi az embert, a szépen gondosan kimunkált mozaik díszítésével, de még csak ez is ízelítő abból, ami a következő ajtó mögött elénk tárul.
Belépve a hatalmas ajtókon, aminek én még a kilincséig sem értem fel, akkora teret láttam magam előtt, amekkorát épületben soha nem mertem volna elképzelni. A leírás szerint62 métermagas a legmagasabb kupolája, amivel a világon a legnagyobbak közé tartozik. A falakon még ott vannak a régi keresztény díszítések. Az ajtóval szembeni falon Szűz Máriát a kisdeddel a kezén láthattuk, de oldalt ott voltak a Korán idézetek is. Ahhoz, hogy a karzatba feljussunk egy csigalépcső szerűségen kellet feljutni ami tulajdonképpen nem volt lépcső csak egy körkörös emelkedő.
Felérve a karzatba, úgy éreztem mintha egy újabb templomba léptem volna be, amit az emeleten helyeztek el. Életemben nem éreztem ennyire Isten jelenvalóságát, mint akkor, ott, s folyton az a kérdés pörgött a fejemben, hogy mégis hogyan lehet ekkora templomot építeni? Hiszen az ilyen méretű és kivitelezésű építmény létrehozásához az ember önnön erejéből képtelen, kell valakinek lennie, aki segít neki, aki erőt ad. Ebben a szent légkörben olyan volt, mintha eltörlődtek volna az embereket egymástól megkülönböztető tulajdonságok. Ott az alacsony magas volt és a magas alacsony, nem volt senki sem nő, sem férfi, sem gyermek sem felnőtt, sem bűnös, sem ártatlan. Ott mindenki egyformán ember volt, esendő, de aki felett ott van a Gondviselés. A falakon belülre lépve nem volt vallás, csak ember és Isten. Arra gondoltam, ha ez az épület, ez a sok régi fal, ha beszélni tudna, akkor mennyi mindent tudna nekünk mesélni a régi elfeledett történetekről, zsinatokról, templomozásról és a régi ember hitéről, amit lehet, hogy soha nem fogunk megérteni, vagy átérezni. 
De lehet, hogy ez így mind rendben is van, hiszen a világ folyamatosan változik és benne az ember hasonlóképpen. Jó volt megízlelni, kicsit megérezni az idő távolságát, a hit erejét, de a ma embere itt a jelenben kell megálljon a lábán, itt kell magának maradandó vagy kevésbé maradandót építenie úgy, hogy tanuljon a múltból, azt beleépítse a jelenébe azért, hogy jövője lehessen.
Györgyilyés Izolda
Fehér éjszaka…Isztambulban!
Gondolom mindenki figyelemmel követi a Lángot, sokan vannak törzsolvasók, és a kritikusok is pozitívan emlegetik a hasábjain található gondolatokat. Remélem a következő sorok is hasonló érzést keltenek majd mindenkiben. A kirándulásról szóló beszámolót valószínüleg olvastátok már (ha nem, akkor később megtehetitek), s csodáltátok a Haghia Sophiát, Kék Mecsetet, vagy a Topkapit. De mondjuk, ott említést sem tesz senki az éjszakai nem éppen “imádkozó” helyekről. Törökország az a hely ahová az ember szívesen megy nyaralni, látni, érezni.
Aki meg másra vágyik annak még figyelemfelkeltőbb lesz ez a cikk. Hisz mikor a müezzin esti imádságával végez, Isztambul megváltozik, a helybeliek kezdik bezárni kis bazárjaikat (de még a Grand Bazar is bezár), s a turisták a napi cetlijük utolsó vonalkájának is eleget téve, fölkutatják a vendéglők teraszait, ahol “water pipe”-ot lehet kapni (vízipipa), s mellé ánizs ízű pálinkát kortyolnak (raki-t), s mindezt teszik Efes-török barátjuk kíséretében(Efes=török sör).
Akit ez nem mozgat meg, az elálmosodik, fáradtnak érzi magát, s elindul megkeresni a szűk utcákon szálláshelyét, akit meg beindított, az még rutinos mozdulatokkal jelez a pincérnek, hogy még kettőt vagy hármat forduljon. Mikor már a pincér (akivel azóta már rég kebelbarát vagy) eleget fordult, a turista sem biztos abban, hogy az a Kék Mecset vagy a Haghia Sophia éppen, akkor érzi idejét annak, hogy megismerje a másik asztalnál ülő turista lányt! Ilyenkorra már a bátorsága is megvan hozzá… Néhány alap “nemzetközi” szó után a kis terasz, ahol ülnek, profilt vált és fiatalos szórakozó hellyé növi ki magát, ahol nagyrészt török zene szól, de elvétve egy-két európai nagy diszkó sláger is becsúszik. S aki még mindig nem elégedett a teraszon szerzett, mondjuk holland barátnőjével, az tovább áll, vagy sétál, és igazibb szórakozóhelyet keres. Szerencsére ilyenre is bőven van példa Isztambulban, a Taksim negyedben.
Például az “Araf bar”- ahová egyik feltett szándékom volt eljutni, de aztán végül mindenki, akit kérdeztem, hogy merre van, hol találom, vagy azt válaszolta, hogy nem tudja, vagy mind különböző irányba mutatott. Azonban nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy jó bulit találjon az ember. Taksim főutcája igazi csemege a zenekedvelők számára. Van ott igazi török estként meghirdetett show-műsor 50 eurós beugróval (mondjuk ezt én kihagytam), ahol török hastáncos lányok szórakoztatják a vendégeket, de pub-ok, club-ok tömkelege is található még jóval kevesebb beugróért. Miután kiválasztja az ember a stílusához illőt, minden esélye megvan rá, hogy fehér éjszakája legyen. A “party” reggelig tart, de érdemes napkelte előtt elindulni hazafele, hogy még idejében megérkezzünk a szállodánk teraszához, ahol egy igazi török kávé mellett “bámuljuk” a napfelkeltét, s hallgatjuk a müezzin reggeli imára hívó hangját.
Tovább már ismerős a dolog szerintem mindenki számára. Felmegyünk a szobánkba, gyors zuhany (kötelező hideg vízzel), fogmosás stb., s frissen-üdén a reggeli után napszemüvegben (kötelező a szem körül kialakult karikák miatt) elindulunk a csoportunkkal, mecseteket látogatni, azért, hogy legalább nappal tudjuk megkülönböztetni a Kék Mecsetet a Haghia Sophiától.
Jó szórakozást mindenkinek!
Szilágyi Szilamér
Igazán tavasz – gyakorlati teológia
A húsvét elmúlt, a világ valóban feltámadt, életre kelt, s az élet következményeként megsokasodott a tavaszi tennivaló is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a pár alább látható kép, amely megkérdőjelezhetetlenül arról beszél, hogy a tiszteletes teológiai ifjúság törökországi útja után hevesen belevetette magát a gyakorlati teológia magas fokú rejtelmeibe. Íme az április 22-i terepgyakorlati teológia eredménye:
A kutatócsoport veztősége
-
A felülvizsgáló bizottság
A kutatási terület
Az eredményes munka után édes a pihenés
Albert-Nagy Ákos-István
Ádám éneke
Alma, alma, piros alma,
Megeszlek én készakarva.
Szabad vagyok minden gáttól,
Leszakítalak a fáról!
Bár az Úr az, aki védett,
Még ha bűnhődök is érett’,
Letuszkolom én a mérget.
Lángot nyelek érted élet!
Elköltözöm innen mától,
Nem ódzkodom a haláltól.
S harmadnapon feltámadva
Megint várhatsz piros alma!
Albert-Nagy Ákos- István
Üres öröm: üröm
Az elmúlásnak gyújtok fáklyát. Mert eddig nem láttam.
Végtelen percek röppentek el, s én csak kiabáltam.
Zúgattam falcs orgonát órákon át,
Míg már nem hallottam fájó orgánumát.
De felébreszt a tudat. Nem akar mondani semmi mást,
Csak üresen korholni a nem szűnő horkolást.
Fölösleges semmittevés.
Ez az én munkám… és nem is kevés.
Nem érdekel semmi, s mégis megkérdem, hogy miért.
Élő halott, holott él még, kiben megfagyasztották a vért.
S így testileg megmerevedve s a távoli semmiségbe meredve,
Igaz álmát nem láthatja, amely végig kápráztatja,
Úgy, hogy többé nem hagyhatja.
Tettvárak harangjai konganak az ürességtől.
A tett várhat, s a lustaság egyre csak tör.
Üss sátrat hályogos szememen valóság!
Inkább a valós szegénység, mint az álomgazdagság!
Mindent elkezdek, de meg is szűntetek.
Ó ti anyák, meddő fiakat miért szültetek?
Miért? Miért? Miért? De tagadom a választ.
Ha rájövök egy igazságra, megállok, mert fáraszt.
Hol itt hát az igazság? Ily gazság! Dögség!
Végtelenségbe nyúló semmit mondás!
Üres beszéd! Evés, ivás, szórakozás!
Alvás, alvás, alvás, alvás.
Olcsó fabatka élet, lásd!
Ázott s átkozott a fénysugár, mely bevilágított.
Ezért nedves a szemem, s érzem, megvakulok.
Lefolyt arcomról minden festék s salak.
Szívem is megtört, szárnyam is szakadt.
Elejtettem magam, mint könnyű vadat.
Mégis. Holnap és holnapután is lesz virradat.
Újabb virradat, s benne egyhangú sötétség.
Ugyanaz a lemez, erről semmi kétség.
Úgy. Szólj szám, fájjon a tudatom.
Alattad, hogy mi van, azt úgy se tudhatom.
Elfolyt az agyvizem, s szülöm gondolatom.
De egytől egyig korcs. Abort nincs a gombozaton?
A bort a pultra hozatom. Legyen ez kárhozatom.
Kalimpál a fülem örömében, mert újra orgonázhatok,
Semmi dolgokon gondolkozhatok.
Újra bolondozhatok!
Bólond! Bólond! Bólond!
Kugurigú! Kukurigú! Bolondozzatok!
Mert vége lesz víg Andrásnak,
Üres kertben gödröt ásnak,
Facsart szívek körülállnak,
Prédikálnak és megáldnak.
Brühüm! brühüm! sírás lesz a vége!
Kukurigú! Kukurigú! Bolondozzatok!
Bolondozzatok!
Albert-Nagy Ákos-István
Izráel előtörténete
Izráel előtörténete egy, időben hosszú periódust foglal magában. A pátriárkákkal kezdődik el, és az Egyiptomi rabságig tart.
Mindenekelőtt tisztáznunk kell kik a pátriárkák, és mikor élhettek. A pátriárkák azok az emberek akiket, a Biblia szerint Isten kiválasztott valamilyen akaratának megvalósítására. A pátriárkák névsora Ábrahámmal kezdődődik, és Józseffel ér véget.
A pátriárkák korának kezdetéről és végéről a Bibliából kaphatunk valamelyes információt. Tudjuk, hogy a pátriárkák történetét a 1Móz 12–50 terjedő részek tartalmazzák. A korszakot pedig az 1Móz 14,1–2-ből bogozhatjuk ki, ahol 4 király szövetségéről beszél, akik közösen támadják meg Kánaánt. Ezek a királyok: Amráfel, Sineár királya, Arjók, Ellászár királya, Kedorláómer, Élám királya és Tidál, Góim királya.
A régészek Amfráel királyban Hammurabi babiloni királyt látják, aki feltehetőleg J.e. 1728-1686 között uralkodott. Sineár nem más, mint Rim-Sim, Larsa városának királya, és Hammurabi kortársa. Kedorloáme, egy korabeli elámi király volt, Tidal esetében pedig, valószínű, hogy nem más, mint I. Tudhalia, hettita uralkodóról van szó, aki feltehetőleg J.e. 1730 körül kezdett el uralkodni. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy Ábrahám, valamikor J.e. 1750-es évek idején érkezhetett Kánaán földjére, ahol J.e. 1620 tájáig tartózkodhattak ezen a vidéken, amikor is Egyiptomba költöztek.
Erről a korról, egy héber hitvallás a következő képen számol be: „Bolyongó arámi volt az ősöm, aki lement Egyiptomba, és jövevény volt ott kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett. Az egyiptomiak azonban rosszul bántak velünk, nyomorgattak, és kemény rabszolgamunkát végeztettek velünk. Akkor az Úrhoz, atyáink Istenéhez kiáltottunk segítségért…, és hozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel és kinyújtott karral…, azután behozott bennünket erre a helyre.” ( Dr. TÓTH, Kálmán: A régészet és a Biblia. A Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1985, 59)
Sokáig számos tudós azt gondolta, hogy ez a kor nem más, mint pusztán a mítoszok kora. Azon a véleményen voltak, hogy az ide tartozó történetek nem mások, mint mondák, kitalációk, erkölcsi nevelési célokat szolgáló történetek. Ez talán azért volt így, mivel ahogy az Őskorból, a pátriárkák korából sem maradtak ránk régészeti leletek. Ám az elkövetkezendő évek régészeti feltárásai pont az ellenkezőjét bizonyították be.
Babilónia térképe Hamurabbi idejében
Mindenekelőtt beszélnünk kell néhány településről, amelyek felfedezése gyökeresen megváltoztatta a tudomány álláspontját. Az első két ilyen város Ur, a másik pedig Nuzi volt. Az ott talált bizonyítékok kimutatták azt, hogy az ottani viszonyok pontosan megfeleltek a bibliai viszonyokkal.
Ur városát 1922 és 1934 között tárta fel egy Leonard Wolley nevű brit tudós. Erről a városról kiderült, hogy nem más, mint Tell el-Mukajjar, egy dél-iraki város. Az ásatások folyamán kiderült, hogy a város magas kultúrájú világváros volt. Erre bizonyítékok az egyik Uri ziguratmaradványok és Ur zászlaja. Ennek következtében a régészek arra következtettek, hogy Ábrahám valóban „nagyvárosi polgár volt, és egy ókori magas kultúra hagyományait örökölte.” (HORN, Siegfried: A bibliai régészet XX. század eleji feltárásai. Budapest, 1991)
Nuzi városának romjai között egy, még nagyobb felfedezésre került sor. Ebben a Tigris-folyó melletti, ókori mezopotámiai romvárosban ugyanis egy agyagtáblán, egy örökbefogadási szerződést találtak a régészek, amely kimondja, hogy ha valakinek nem születik fiúgyermeke, akkor az a személy örökbe vehet egy idegen fiút, aki kötelezi magát, hogy feleségül vegye az örökbefogadó lányát, és köteles ápolnia az örökbefogadót addig, amíg az él. Ha az örökbefogadó fiúgyermek nélkül él, az örökbefogadott fiú örökli az elhunyt minden vagyonát és a család bálványisteneit is. Abban az esetben, ha az örökbefogadónak utólag fia születik, annak halála után úgy az örökbefogadott, mint a törvényes fiú egyenlő részt örököl az örökbefogadó vagyonából. A bálványok azonban a törvényes fiú tulajdonában maradnak. Ugyanez az eset állt fenn Jákób és Lábán között is az 1Móz 31-ben.
(Folytatás következik…)
Gyerő Attila
Az idő ura…
Még tízóra…
Hatszáz perc…
Törött lábbal vánszorog az idő.
Az órám nézem…
Visszanéz, arcán gonosz vigyor.
Megbénult a mutató.
Sosem lesz éjfél,
Sosem lesz holnap…
Másodpercek tengerében fuldoklok.
Hiányod a mélybe ránt,
Megöl a csend.
Még kilenc óra…
Ötszáznegyven kínzó perc
És újra élek.
Egy kis időre értelmet nyer az élet.
De addig…
Ebben a végtelen órában…
Minden pillanat lelkem marja.
Sejtjeim neved kiáltják…
Minden idegszálammal hangod emlékébe kapaszkodok.
Ki kell bírnom…
Hamarosan újra kimondhatom Neved.
Addig várnom kell…
Agyam sötét sarkába húzódva,
Egyedül,
Minden zajra felriadva…
Várnom kell…Még Ötszázharminckilenc percet….
Palkó Zalán-Koppány
Húsba vét
Tudom, mit akar a velőm, csak nincsen hozzá még erőm.
Mert ráfáztam én már minden meleg szóra.
S hogy ugyanaz lesz a vége: a holt biztos!
Ó! Csak legalább a szavak egyeznének azzal, amit mondok…
Hasít a tudat, hogy nem tudom.
Minden kizárhatóval maradtam összezárva,
S nem is zárom el magam e félig páratlan eseménytől.
Kikiáltom a fél világnak, hogy pár világomat már kiálltam.
Ami nem hátrány. Csupa fejlődés! Igen, egy fejlődés hátra. Vissza a nagy egészbe!
Ahova indultál, oda érkezel.
Csak adj erőt, és adj időt nekem!
Hogy még kibogozzak egy csomó mindent! S közben még kötni is megtanulok. Legalább az ebet a karóhoz. Vagy fonni életem fonalát. Vagy szőni nagy szerelmeket. És elvarrni néhány kényelmetlen szálat. Csipkézni az igazságot és nyelvet ölteni a nagyvilágra! Csak úgy szabadon! Boldogan és önfeledten, nem követve semmilyen mintát! Itt már úgy sem szúrhatok el semmit!
Szabadság! Veled eszem meg utolsó vacsorámat, s ígérem, nem nyúlok többet a tálba, miután elkészült a húsvéti őstojás, ahonnan ez az egész bolondéria elindult, s melyet már többet nem akarok se hímezni se hámozni.
A vacsora gyertyafényes lesz, s majd nem kell fizetned érte, mert A ház ajándéka. Ráadásul még Bábferkó sem lesz ott, sem senki más nagyokos az asztalfőn.
De addig is kérlek, ne felejtsd el kifizetni a biztosítást, mert nem biztos még semmi sem. Főleg az nem, amit mondok.
Ki biztosítja hát kibiztosítatlan gondolataimat?
Taníts mester, ki életeddel fizettél hitedért!
Betűzni már megtanultam, de szavalni még nem tudom, ami írva van. Késő lesz már, mire fel tudod velem igazán mondatni. De törekszem. Nagyon. Tönkre teszem magam. Ígérem, aranytehenet sütök, amikor legközelebb húst veszek magamhoz, csak hogy ismét elölről induljon a játék.
De ma szülessen újjá bennem üzeneted! Ennyi csak. Újjá! És mindig újjá! Én feledékeny természetembe jöjjön immár tavasz!
Albert-Nagy Ákos-István
